Cassandra Clare: A Végzet Ereklyéi 1. – Csontváros

Tartalom:

Amikor a tizenöt éves Clary Fray elindul a Pandemonium nevű New York-i klubba, aligha számít rá, hogy egy gyilkosság tanúja lesz – amit ráadásul három, különös tetoválásokkal borított és bizarr fegyverekkel hadonászó tinédzser követ el. A holttest aztán eltűnik a semmiben. Nehéz kihívni a rendőrséget, ha a gyilkosok mindenki más számára láthatatlanok, és semmi – még egy vércsepp sem – bizonyítja, hogy egy fiú meghalt. De fiú volt-e az áldozat egyáltalán? Így találkozik Clary először az Árnyvadászokkal, akik azért küzdenek, hogy megszabadítsák a földet a démonoktól. Közülük való az angyali külseje ellenére igazi bunkó módjára viselkedő Jace is. Clary egyetlen nappal később, akarata ellenére már bele is csöppen Jace világába: édesanyja eltűnik, őt magát pedig megtámadja egy démon. De miért érdekelne egy démont két olyan hétköznapi mondi, mint Clary és az édesanyja? És hogyan tett szert Clary egyszer csak a Látásra? Az Árnyvadászok tudni szeretnék...

Kritika:

Vicces, mert az elején nem csíptem az Árnyvadászokat. Arrogánsnak, és beképzeltnek tűntek. Aztán teljesen elvarázsoltak.

Clary bár néha bénázott egy kicsit, szerethető főhősnő. Miután észhez tért, példamutatóan viselkedett. Nem bőgött a csata közepén, és várta, hogy megmentsék, hanem cselekedett. Az meg hogy nem tudta megértetni Simonnal, hogy csak a legjobb barát szerep jutott neki, a fiatalságának számlájára írom.

Imádtam a világfelépítést, a sok lényt, amit az emberek nem látnak, és az Intézetet.

Először azt hittem, hogy Valentine nő, aztán rájöttem, hogy egész végig rossz kiejtéssel használtam a nevet. Utána már leesett, miért is férfi a fő gonosz. Amúgy kár, hogy csak ilyen keveset szerepelt, én több jelenetet is olvastam volna vele.

Magnus érdekes figura, az biztos, hogy nehezen felejti el az ember. A bulija eszméletlen volt, bár kicsit bizarra sikerült.

A Néma Testvérek egyszerre voltak félelmetesek, és lenyűgözőek. Imádtam a Néma Várost, és alig várom, hogy mozivásznon viszont lássam.

Joclynra legfőképp haragudtam az egész regényen át, úgyhogy nem tudtam sajnálni, amiért kómában van. Miért van az, hogy a regénybeli anyák nagy része titkolózik a gyereke előtt csak azért, mert az hiszi azzal megvédi? Ha nem ismersz valamit, akkor nem is tudsz ellene védekezni, mikor egyszer rád talál.

A másik, ami furcsa volt, az a vámpírok természete. Megszokhattuk már, hogy a vámpírok régi arisztokraták, Magnus buliján viszont inkább csak egy punkbandának tűntek. A hotelben pedig világossá vált, hogy inkább Drakulára hasonlítanak, mintsem Edwardra.

Simon csetlés-botlása nagyon vicces volt. Kedveltem, bár sosem tudtam komolyan venni a Claryvel kapcsolatos terveit. Clary Jace-hez való, és ezt Simonnak is meg kell értenie.

Hodge bár nem tartozott a kedvenceim közé, meglepett, amit tett. Nem gondoltam volna. Megérdemelte, amit kapott.

A démonos rész nagyon izgi volt, remélem a következő kötetekben sok démonnal lesz még dolguk.

Luke-ot az elején utáltam, a végére pedig megszerettem. Értem én, hogy Clarynek akart jót, de muszáj volt ezt így csinálnia? Annyi bajtól megóvta volna, ha okosabb.

Jace… Jace… Jace… Egyszerűen…ÁÁÁÁÁÁÁ! IMÁDOM! A vicceitől betegre röhögtem magam, miközben teljesen beleszerettem a rejtélyességébe. Utálnám, ha össze kellene állítanom egy legjobb férfi főszereplő listát. Olyan sok jó van, hogy nem tudnék dönteni. Az viszont biztos, hogy Jace a dobogón állna.

Én most jön az a rész, amikor kiakadtam (jó értelemben, nem úgy, mint az Evernightnál):

*SPOILER*

Hogy az istenbe lehet, hogy testvérek? Ne már! Ilyen nincs. Az év párja díjat tutira elnyernék Claryvel, erre kiderül, hogy testvérek. Nem baj, szemet hunyok a vérfertőzés fölött. És igen, Cassandra Clare bármit el tud érni nálam. Még ezt is.

*SPOILER VÉGE*

Ez a regény  tökéletes példája annak, hogy a dolgok soha nem fekete-fehérek. Olyan témák bújnak meg a háttérben, amik vagy tabunak számítanak. És még is, valahogy nem tud érdekelni a homoszexualitás. A könyv előtt nagyon elutasító voltam a melegekkel kapcsolatosan, de Alecet nem tudtam nem szeretni. Később pedig, mikor megláttam, hogy az írónő, hogy is néz ki (elnézést kérek), megdöbbentem. Jó értelemben döbbentem meg. Cassandra Clare az, aki be tudja bizonyítani, hogy nem az számít, hány kiló vagy, vagy kihez vonzódsz, hanem az, hogy mit teszel le az asztalra.

A Csontváros magasan verte a többi könyvet, amit olvastam, pedig nem gondoltam volna, hogy valami letaszítja a trónról Cat&Bonest, a Vámpírnaplókat, vagy a Vámpírakadémiát. És sikerült.  A Csontváros a numer 1 a listámon, és úgy érzem, ott is marad.

Kedvenc karakter: Jace, Clary

Könyv értékelése: 5/5